Dragomán György

KŐASZTAL

A szótlan erdész kőasztalát valahol a vadmeggyfákon túl, a szederbokrokon túl, de még a málnáson is túl kell keresni. Akik már megtalálták, azt mondják, valahol arrafelé van, ahol a csererdő összeér a fiatal tölgyessel. Nagy kerek asztal, valaha malomkő lehetett, akik látták, azt mondják, a moha kirajzolja rajta a régi őrlések nyomait.

A szótlan erdésszel sokan találkoztak, ott kóborol mindig a fák között, meg a tisztásokon, járja a dűlőket és a dombokat, csendesen szemlélődik, figyeli, hogy nőnek a füvek meg a fák, hogy pattannak fel a rügyek, hogy színesednek ki ősszel a levelek. Senki se tudja, hány éves, van, aki azt mondja, mindig is itt volt, már száz éve ugyanígy kószált a dombok között. Ha köszönnek, megböki a kalapját, aztán elsiet, ilyenkor érdemes a nyomába eredni, utolérni ugyan lelehetetlen, de aki követi, gyakran teleszedheti a sapkáját erdei gyümölccsel vagy akár kucsmagombával.

A szótlan erdész kőasztalát csak azok találják meg, akiket öröm ért vagy bánat ért, és nem tudják kinek elmondani.

Megállnak az asztal előtt, leülnek a kőpadra, állukat a tenyerükbe támasztva nézik a malomkő mintáit, az időre gondolnak, azt érzik, hogy a kőből nyugtató melegség sugárzik. Amikor felnéznek, a szótlan erdész már ott ül velük, az asztal túlsó oldalán. Poharat tol eléjük, bort tölt, nekik is, magának is. Bólintanak, isznak, a szótlan erdész leteszi a poharat, halkan, elégedetten sóhajt egyet, végigsimít a malomkő mohás testén.

Akik ott ülnek vele, ilyenkor azt érzik, megáll az idő, a kőre teszik a tenyerüket, hagyják, hogy kő melege végigáradjon a karjukon, a vállukon, az jut eszükbe, hogy a kő már az idők kezdete óta szívja magába a nap melegét, és most ez a meleg átárad őbeléjük, a régmúlt napok melege, és azt érzik, hogy a szemükben is a régmúlt napok fénye ragyog, az erdészre néznek, megint kortyolnak a borból, lassan beszélni kezdenek, eleinte akadozva, aztán lassan megtalálják a beszéd ritmusát, és elmondják, amit el kell mondaniuk. Azt, amit eddig még soha senkinek. Ülnek, isznak és mesélnek, és ahogy mesélnek, lassan megértik, hogy igazából nem is a szótlan erdésznek mondják el azt, amit el kell mondani, hanem saját maguknak, és amire kiürül a pohár, már azt is tudják, hogy amikor majd az asztaltól felállnak, és elindulnak hazafelé, láthatatlan köpenyként a vállukra borul majd a régmúlt napok minden melege, és ettől minden jó lesz, és minden a helyére kerül.