Parti Nagy Lajos

BORMESE (MI VAN A PINOT NOIRBAN?)

Egyszer volt, hol nem volt, vót egy ludvérc, szegény, üvé vót a kerek világ, de nem vót az üvé senki azon. Ott vót fűbe, fába, nedvességbe, följött a szöllő gyökerin, ott liftérozott, mer a bort kivált szerette. De ezt ki nem mutatta vóna, ha verik se, mer igön orfönhordó ludvérc vót máskülömben.
Akkó eccő számos onokatesvérje élin arra járt a Pinot Noir, kit a fürtje után franczúzul fekete fenyőnek híttak. Na, pláne! Fenyőnek bora, ludvércnak lelke, ollan nincs az ég alatt - így börzönködött a ludvérc. S mutatta nagy flegmával, hogy útálja a mondott teremtést, mer igön sejtette, mi az a Pinot Noir. Hogy boldognak lehet tűle lenni, mit ű nem viselhet, ha vágyakozik is rá. Okos ludvérc vót, azt is tutta, Arany Jánostúl Esti Kornélig, hogy a boldogság tán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya. Irgundum-burgundum, érzékeny, rubintos dög, így nevezgette a háta mögött a Pinot Noirt, ha csak a közelibe fért, de nem mer amaz dög vót, hanem mer emez szerelmes, ha van illen ludvércbe. S van, mer a ludvérc avvót.

Szabálhont szenvedett, epedt a fekete lelke a Pinot Noirért. Az meg csak vyllant és illatozott, susogott és keringélt, mindön fénye sötét vót, s mindön sötétje borfény, szerespiros tükriben gyümölcsöskertek, csokoládékutacskák nyíltak, s még mennyi tárnák, ízek, édes kesernyék, mük csak a világ közepibe fakadnak némán és telten, hogy jeles borszaknyelvírók szerelmes hasonlatba fabrikálják őköt. De a ludvérc nem szakíró vót, hanem odavót egészen.

Eccör aztán addig közelgetett a ludvérc, addig sertepertélt s pfujjongatott, míg belézuhant. Belé a Pinot Noirba, de mindön palackájába eggyütt és külön. Kalimpérozott, forgott a szöme, s bizon pocsonkodott is vóna, de nem gyütt ki a száján, csak annyi, hogy ez jó, ez jó, ez jó! Hogy jó élni. Úgy rátört az ujjongás, még a csudalesőjét is eltátotta hirtelen, de attúl maj’ mögfúlt, így maratt az apró kortyoknál, rágta és lötybölte, mint könnyet vagy nevetést. Örömlött a nyurga vörös selömben föl-alá, könnyű lett és hiánytalan. Legyetek boldogok, boldogok, egyre ezt mondogatta a szája, mint a halaké, ludvérc létire. Nem halkon, nem hangosan, csak ahogy az imát. Hallotta is, aki csak arra járt, s közel ment a boros póchó, hun a Pinot Noir lakott. Na, több se köllött, értett a szóbúl, fogta és vette és itta az emberi nép, s mind boldog lött a maga módján, amíg tán meg se holt.