Grecsó Krisztián

VILLÁNYI FRANC

A szerelem halhatatlan, de sajnos nem az örök, hanem a mindig megújuló, de akinek szerencséje és ereje (is) van, az egy ember oldalán is újra és újra fel tudja szítani a csodát. És ilyenkor, ahogy az első napon, beszűkül a pupilla, dobolni kezd a fülben a ritmus, a szív isteni tempója, rácsodálkozol a másikra, aki különben a férjed, feleséged, hogy mégis, mekkora csoda ő, hogy elvisel, hogy örülni tud neked, amikor te már napok, hetek óta csak hurcolod magad.

Örülni egymásnak kicsit, vagy talán egészen úgy, ahogy először.
Én, amikor először láttam a nőt, aki életem társa, a feleségem, mintha sárban jártam volna, egy színházba mentem dolgozni éppen, mogorva idő volt, de egy pillanatra kiszabadult fogságából a nap, szétnyílt az üvegajtó, és ott állt a lány a portán, a pult előtt, ott állt, ahogy az igazgató ígérte, a lány, és én megláttam, három ütemet nem dobbant a szívem. Az első ütem alatt, amíg állt a szívem, a lány száját néztem, a buja, széles, vastag száját, amivel úgy mosolygott, mintha tudná a jövőt, a második ütem alatt a szemét is észrevettem, gesztenyeszeme volt, zöld és fényes, a harmadik ütem alatt már a vékony lábára is jutott idő. Másra nem.

Ekkorra fogyott el a levegőm. Végre újra vert a szívem, a fülemben hallottam, mekkorát üt. Felszabadultam, mintha eddig víz dugította volna el a járatokat, a fülemet, az orromat, most megint érzékeltem a teret, hogy van, hogy itt állok a teátrumi folyosón, és itt áll a gesztenyeszemű lány is. Nyújtotta a kezét, én meg csak néztem, nem nyújtottam, csak egy pillanat volt, amíg elmaradt, egyetlen ütem, de az már elég, elárultam a zavarom, a lány erre megint elmosolyodott, mondott valamit, de nekem elmúlt a hallásom, volt olyanom pedig, de most mégsem hallottam, nem értettem, mit mond, csak a bőrömön éreztem a hangot: simogatott a beszéd.

És ez a pillanat térhet vissza. Ha akar.
És ilyenkor a vágy, a csodálat és az alázat éteri háromszögében felfénylik egy apró pont, nem is pont az igazából, hanem kémlelő, amin át egy pillanatra meg is látod magad, látod, ahogy élsz, hogy ki vagy igazából, és tényleg megérted, hogy ennek az egésznek csak azok miatt van értelme, akik ennek ellenére is – vagy inkább éppen ezért – veled vannak.

Csak egy korty a pillanat, villanás, besűrűsödik a véred, mintha az idő is lassabban cseppenne el, a sors ízlel meg ilyenkor, a vöröslő perc megtelik a savak szeretetmámorával: így kéne, így kell, így lehet élni.