Cserna-Szabó András
AZ IFJÚ FŐPÉK ÉS A TENGER
Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt – szól a régi szlogen, de ez persze nem igaz. Aki hajlamos a költészetre, sokkal inkább hisz Hamvasnak: „Minden borban kis angyal lakik, aki, ha az ember a bort megissza, nem hal meg, hanem az emberben lakó megszámlálhatatlanul sok kis tündér és angyal közé kerül. Amikor az ember iszik, az érkező kis géniuszt a már bent lévők énekszóval és virágesővel fogadják. A tündérke el van bűvölve, és az örömtől majd meggyullad. Az emberben ez az örömláng árad el, és őt is elragadja. Ez ellen nem lehet védekezni. Ezért mondom, hogy egy pohár bor az ateizmus halálugrása.”
Apropó halálugrás! Tudják, ki ugrott utolsónak a Titanicból a jéghideg tengerbe? Igyanak egy pohár villányi kékfrankost, élvezzék az izmos, életerős bor élénk savait, hagyják, hogy az érett, húsos, intenzíven gyümölcsös, főleg meggyes ízvilág birtokba vegye szájüregüket, és miközben az énekszóra és a virágesőre várnak, elmesélem a Titanic pékjének történetét, akinek életét a szesz mentette meg.
1912. április 14-én este, miközben az első osztályon a gazdag utasok a Titanic utolsó vacsoráját fogyasztották – árpakrémlevest, Mousseline mártásban érlelt lazacot uborkával, bélszín steaket, hirtelen sült csirkét lyoni módra, töltött cukkinit zöldségekkel, mentaszósszal tálalt bárányt, sült kacsát almaszósszal, marhabélszínt château burgonyával, római puncsot, sült galambfiókát zsázsával, hideg spárgát vinaigrette-szósszal, libamájpástétomot, zellerkrémet, Waldorf-pudingot, őszibarackot Chartreuse-zselében, csokoládés és vaníliás eklerfánkot és francia fagylaltot –, a luxushajó 32 éves főpékje, a brit Charles Joughin a kabinjába zárkózott és néhány üvegnyi vörösborral szerelmeskedett. Konkrétan ájulásig piálta magát. 23 óra 40 perckor, mikor a Titanic jéghegynek ütközött, pékünk kába fejjel ébredt, lelkében a tündérek és angyalok olyan virágesőt és éneklést rendeztek, hogy alig hallotta, a tisztek már mentőcsónakokat eresztenek a vízre. Joughin lassacskán magához tért, majd utasította 13 pékjét, hogy hordjanak kenyeret a csónakokra. Közben ivott egy kis vörösbort. Aztán a fedélzetre ment, segített a nőknek és gyerekeknek beszállni. Közben ivott egy kis vörösbort. Mikor kinevezték az egyik mentőcsónak kapitányának, ő nem szállt be, inkább visszament a kabinjába, ahol ivott egy kis vörösbort, saját bevallása szerint fél üveggel. Aztán visszatért a fedélzetre. Mivel csónak már nem volt, székeket és nyugágyakat dobált a tengerbe, hogy majd legyen mibe kapaszkodnia. Közben ivott egy kis vörösbort. Az orrával a tengerbe fúródó hajó hátuljába sétált, a hajótat külső felén várta a süllyedést. Közben ivott egy kis vörösbort. Ő volt a legutolsó, aki elhagyta a Titanicot. Az utolsó pillanatban ugrott a jéghideg vízbe, majd egy székbe kapaszkodott. Közben ivott egy kis vörösbort. Két órát lebegett így a tenger vizén, mire elért egy felborult mentőcsónakot, melyen akkor már huszonöten csüngtek. Közben ivott egy kis vörösbort. Nemsokára megérkezett a megváltó Carpathia.
Charles tengeri medve maradt egész életében. Nem ez volt utolsó balesete, még később is többször elsüllyedt alatta egy-egy hajó. Például az Oregon, Bostontól nem messze. A hajópék sokszor elmesélte kikötői kocsmákban a tátott szájjal bámuló matrózoknak: „Valami szesz kell, fiaim, sherry vagy még inkább valami jóféle vörösbor. Lassan elszopogatod, aztán már ugorhatsz is. Az angyalok és a tündérek az örömtől felgyulladnak benned, és akár órákig is melegen tartanak a hideg vízben. Nekem aztán elhihetitek” – nevetett, és rendelt egy üveg vörösbort, pedig kikötői kocsmában sört és rumot illik inni.
